Lépjünk ki önmagunkból a reformáció emlékévében!

A reformáció ötszázadik emlékévében a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza rendhagyó jótékonysági eseményt szervez a Nagydobronyi Irgalmas Szamaritánus Református Gyermekotthonért. A dolgozók 500 kilométert futnak váltóban a Vereckei-hágóig, és adományaikkal, szűrővizsgálatokkal segítik az ottlakók életét. A megemlékezésnek különleges, aktív módja ez. Miért is vállalja fel ezt egy gyermekkórház, miközben számos beteg gyerek itthon is várja a segítséget? Erről beszélgettünk Dr. Velkey György főigazgatóval.

„Az évfordulók éveit éljük, tavaly volt a Bethesda Gyermekkórház alapításának 150 éves évfordulója, idén pedig azt ünnepeljük, hogy 25 éve kapta vissza az egyház a kórházat, és vált újra Bethesdává. 25 éve álltunk rá arra a keresésre, hogy hogyan lehet a mai magyar egészségügyben keresztény értékéket képviselve családközpontúan gyógyítani, ápolni, jelen lenni. A reformáció 500 éves nagy jubileuma ennek a helyi kis kórházi történetnek ad nagyobb távlatot. A protestáns diakónia puritán, gyakorlatias és mély hitre épülő szemlélete határozza meg a tevékenységünket. Amikor az évfordulókat ünnepi eseményekkel töltjük meg, szeretnénk a közösségünket és egyesével magunkat is átmozgatni, kilépésre hívni.”

Azt, hogy miért pont a futás ehhez a megfelelő eszköz, Velkey igazgató úr személyes példája is mutatja. „A futás egy valóságos cselekmény, mert legyőzzük önmagunkat, tétlenségünket és lustaságunkat, de közben szimbolikus is, ha túllépve a saját egészségünkön a közösségekért és magasabb célokért is tesszük. Nekünk a Bethesdában a futás közösségformáló erővé vált. Hat-hét éve Hercsuth Magdi kolléganőnk kezdeményezésére nagy szorongással indultunk el az első maratonváltón. Öten voltunk összesen. Én is úgy kezdtem, mint sokan mások, 100 m kocogás után 100 métert zihálva gyalogoltam. Most egy-egy futóváltóban százasával futunk, munkatársak a családtagjaikkal. Nagyon szeretem, hogy vigyázunk egymásra, serkentjük egymást az egészséges életre. Ezek remek közösségi alkalmak is, ahol egymás párjait, gyerekeit sokszor nehéz helyzetekben ismerjük meg – hiszen 10-20 km végén mindannyian kicsit máshogy nézünk ki, mint a betegágy mellett fehér köpenyben.”

„Ennél még felemelőbb, ha adni is tudunk. Évek óta futunk például a zalaegerszegi gyermekosztály jótékonysági futórendezvényén, kollegiális segítséget nyújtva gyermekgyógyász kollégáinknak. Az évek során mi is sokat kaptunk, nyugat-európai, nálunk gazdagabb testvéreinknek ismételten segítettek ki nehéz helyzetünkben, de nagyon sok a vállalkozó, vagy épp kisnyugdíjas támogatóink is. Tudatosan szeretnénk a szeretetszolgálatnak ezt a kultúráját magunkban is megélni, hogy mi is tudjunk adni is, ne csak kapni.”

Az elesettek felé fordulni: Kárpátalja ebből a szempontból kiáltó cél. „Sokat voltam ott az elmúlt évtizedben és egyszerre láttam azt a mélyszegénységet, amelyet mi itt, Pesten elképzelni is alig tudunk, és azt az elkötelezettséget és felelősségvállalást is, ami szintén ritkaságszámba megy Magyarországon. Munkatársaimmal megtaláltuk azokat az embereket és intézményeket, akiket támogatva tudjuk, hogy a pénzünk és jószándékunk valóban a rászorulókhoz jut. A kárpátaljai egészségügyi viszonyokat megtapasztalva minden szaksegítségre szükség van. Ezért határoztuk el, hogy a jótékony akció részévé tesszük a gyermekek egészségügyi szűrését is – azt is vállalva, hogy akinél valamilyen betegséget találunk, annál a helyi kollégákkal közösen a gyógyítás útjait is ki fogjuk alakítani.”

Az igazgató urat személyes szálak is kötik Kárpátaljához. „Nagyapám Munkácson született, de a családja aztán a mai Magyarország területére került, így távoli rokonaim se élnek már ott. Édesapám a háborúban a Vereckei-hágót védte, ott súlyosan megsebesült, és csodával határosan maradt életben. Halála előtt néhány hónappal utolsó nagy kérését teljesítve végigjártuk édesapja születési helyét, és az ő katonai szolgálatának területeit is, ami bennem is mély nyomokat hagyott. Akkoriban találkoztam először a kárpátaljai magyarokkal és lett nekem is fontossá, hogy őket is segítsem, ha tudom. Más célokkal, de nagy örömmel fogok most visszatérni a Vereckei-hágóhoz.”